Max Verstappen nem feltétlenül akarja kitölteni a Red Bull-lal meglévő, 2028 végéig szóló szerződését. Tudjuk, ez nem újdonság, a holland már két éve lépten-nyomon utalásokat tesz erre, nagyjából onnantól datálódva, hogy felszínre törtek a csapaton belüli hatalmi harcok és a sikerkorszak kulcsszereplői kezdték elhagyni az istállót.
Jó, de két év tényleg eltelt azóta, Verstappen továbbra is Red Bull-lal versenyez a Forma–1-es nagydíjhétvégéken, és még mindig azt lebegteti, hogy bármelyik pillanatban veheti a kabátját és kiszállhat. Talán nem is kell komolyan venni, úgyse meri megcsinálni – mondhatnánk ennyi idő után, mint ahogy mondta azt egy minap adott interjú során az FIA elnöke, Mohammed Ben Sulayem is, így bagatellizálva el a négyszeres bajnok lehetséges távozásának veszélyét.
Pedig elég nyilvánvalóan látszik, mekkora változás ment végbe az idei évre Verstappen retorikájában. Míg az elmúlt két évben a lehetséges távozásáról szóló híreszteléseket inkább a Red Bull személycseréi, esetleg egy másik csapattól érkező ajánlat mozgatták, idén már arról beszél a holland, hogy kiszeretett az új szabályok szerint létező, az energiamenedzsmentet előtérbe helyező és a padlógázos versenyzést háttérbe szorító Forma–1-ből, és inkább foglalkozna valami olyannal, amit élvez. Kőkemény kritika a sport vezetői és szabályalkotói felé, miközben az F1 a kommunikációjában igyekszik úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne az idei versenyzéssel, s Stefano Domenicali inkább a rajongók rövid emlékezetét hibáztatja. Eközben Verstappen az évtized toronymagasan legsikeresebb, így legerélyesebb hangú versenyzőjeként magára vállalta, hogy tolmácsolja a mezőny széltében-hosszában uralkodó álláspontot, ezzel pedig a saját magát állítsa a frontvonalba. , és ezt kifejezetten olyan lemondó, közömbös attitűddel teszi, mintha neki már minden mindegy lenne.
Teszi ezt gyakran olyan lemondó attitűddel, mint akinek már nincs veszítenivalója, miközben azt is hangsúlyozza, hogy továbbra is szívén viseli az F1 jövőjét, és próbál segédkezni annak jobb irányba terelésében.
https://racingline.hu/forma-1/miert-nezi-hulyenek-a-forma-1-a-rajongoit
Lehet, hogy mégis kifizetődőbb lenne, ha az F1 és az FIA vezetői inkább a valóság helyzetre reflektálnának, mert ha Verstappen a szabályokkal indokolva teátrálisan kivonul, azt már nem lesz egyszerű feladat PR-szövegekkel kozmetikázni, a nyilvánosság pedig egy azonosulható, őszinteségéről elhíresült négyszeres világbajnok frusztrációjának jobban fog hinni, mint néhány öltönyös bürokrata sajtóközleményeinek.
Amikor egy sportolónak elege lesz
Az élsport legnépszerűbb válfajait vizsgálva azért nem könnyű találni olyan esetet, ami egyenes párhuzamba állítható lenne azzal, ha Verstappen kifejezetten amiatt fordítana hátat az F1-nek, mert az szerinte rossz irányt vett. Persze vannak olyan esetek, amikor egy új szabályrendszer már nem fekszik valakinek, és csendben kikopik az élmezőnyből, majd a sportból is. Találunk ilyet az F1 történetében, de ilyesmi zajlott le az úszósportban is a teljesítményfokozó cáparuhák 2008-as berobbanásakor, majd 2010-es betiltásukkor is. Ezek azért nem húzhatók rá Verstappen mostani gondolatiságára, aki sokszor elmondta, nem a Red Bull visszaesése, saját győzelmi reményeinek távolodása miatt gyülemlik benne a frusztráció.
Technikai sportos protest-visszavonulásra a legjobb példa a közelmúltból alighanem Michel Fabrizio, az egykoron a MotoGP-t is megjárt olasz versenyző, aki a Supersport 300-ban versenyző 15 éves spanyol, Dean Berta Viñales 2021-es jerezi halálos balesete után, érzelmes bejegyzésben jelentette be, hogy tüntetőleg azonnali hatállyal kiszáll a Supersport-világbajnokságból és befejezi karrierjét, s kritizálta a Dornát, amiért fiatal tinédzsereket sokaságát ülteti bivalyerős motorokra, de még Marc Márquezt is, amiért ellentmondást nem tűrő, „inkorrekt” versenyzési stílusával életveszélyes példát mutat a feltörekvő generációnak.
A napokban történt, hogy az olimpiai címvédő szerb férfi vízilabda-válogatott tizenegy játékosa lemondta a nemzeti csapatban való részvételt, amíg változás nem történik a szövetség vezetőségében. Hasonló ultimátumot adott tavaly Robert Lewandowski a lengyel labdarúgó-válogatottnak, ugyanis nem volt hajlandó játszani addig, amíg le nem váltják a szövetségi kapitányt, akivel konfliktusba került. Ha elég határozott a kiállás, az ilyen ügyekben általában gyorsan célt érnek a játékosok és minden megy tovább a normál kerékvágásban, ahogy a lengyel esetben is történt. De még mindig nem az igazi a párhuzam.
Valami elementáris horderejű jelenséget keresünk, valami olyat, ami azzal fenyeget, hogy a sport egyik legnagyobb ikonját taszítja az ajtón kívülre, ezzel pedig alapjaiban változtatja meg, hogy kiről, miről fognak szólni a következő évek, megdőlnek-e a legnagyobb rekordok, hogyan fogunk emlékezni egy sztárra, akinek neve egybeforrt az adott sportággal. Akinek ilyen módon történő távozását nem intézheti el egy kézlegyintéssel és egy búcsúvideóval az adott sportszövetség.
Talán valami olyat, mint ami Novak Đokovićtyal történt 2022 elején, miután napokon keresztül meghurcolták, majd kitoloncolták az Australian Open tenisztornáról a koronavírus-járvány elleni küzdelem egyik fordulópontján. A szerb akkor csúcsformában volt, és éppen 20-20-20-ra álltak a legfőbb sikerességi mutató, az egyéni Grand Slam-tornagyőzelmek számában Roger Federerrel és Rafael Nadallal, azokban a rendkívül bizonytalan időkben viszont valós lehetőségnek tűnt, hogy Đoković karrierje ellehetetlenül, miután nem szeretné felvenni a védőoltást, amit akkor a legtöbb nagy tornára való nevezés előfeltételévé tettek. Egy nagyhatású interjúban akkor azt mondta, olyannyira ragaszkodik az elveihez, hogy kész feladni az álmát és elfogadni, hogy nem ő lesz minden idők legsikeresebb teniszezője. Ha ezen múlik, befejezi a karrierjét. Úgy tűnhetett, a világunk már örökre ilyen marad. Aztán mégis szélesebesen megváltoztak a dolgok, egy évvel később már alig volt téma a Covid-19, a szerb pedig azóta rekordszámú 24 GS-címig robogott. Igen, itt nem egy pusztán a sport által támasztott, hanem egy globális követelmény ellen tiltakozott, de ezt leszámítva a tenisz akkor nagyon hasonló helyzetben találta magát Đokovićtyal, mint most az F1 Verstappennel. Persze a dráma abban az esetben végül nem jött el: de a kérdés ugyanígy fogalmazódott meg: mivel járna, ha még fénykorában lelépne a sportunk húzóneve.
Verstappen előre szólt
Tegyük hozzá, a következő generáció sztárjait illetően a tenisz sokkal nagyobb bizonytalanságban létezett 2022-ben, mint a Forma–1 jelenleg. A tenisz Nagy Hármasának kora már letűnőben volt, azt pedig még senki sem láthatta, hogy Carlos Alcaraz és Jannik Sinner pillanatok alatt képesek lesznek átvenni a vezérszerepet. Ezzel szemben az F1-es mezőny összesített eredményesség szempontjából még Verstappen nélkül is a valaha volt egyik legerősebb, és bár Fernando Alonso és Lewis Hamilton is már az utolsó szezonjaikat számlálják, a nagycsapatokban hemzsegnek az izgalmas karakterek és történetszálak, arról nem is beszélve, hogy pár hét leforgása alatt teljesen természetessé váltak a 19 éves Kimi Antonelli győzelmei.
Maga az F1-es versenyzés szinte biztosan nagyon jól meglenne Verstappen nélkül – ennél sokkal nyomasztóbb időszakokat is átélt már a sport, például amikor 1994-ben hirtelen világbajnok nélkül és összesen négy futamgyőztes pilótára maradt a mezőny, de ma a szezon fordulatai, botrányai és vitatott végkifejlete legalább ugyanannyiszor kerülnek elő azon év emlegetése során, mint Ayrton Senna halála.
Az már egy más kérdés, hogy milyen üzenetet hordozna az F1-ről, ha az aktuális megasztár versenyzője azt mondja róla, hogy élvezhetetlen, és becsapja maga mögött az ajtót. A sport azzal hirdeti magát, hogy itt a legjobb pilóták a legjobb autókat vezetik, így ha éppen a korszakos zseni mutatna nekik fityiszt, azt elég nehéz lenne belehelyezni ebbe a narratívába.
Ugyanakkor Verstappen legelőször már 2023-ban beszélt arról, hogy az első szimulációk és a benyomásai alapján a 2026-tól érkező szabályok kiölik a versenyzői képességeket a sportból. És a regulák lefektetésének idején aligha ő volt az egyetlen, aki ezt látta és felhívta erre a figyelmet. Az F1 a kockázatokat ismerve mégis ebbe az irányba köteleződött el új gyártók bevonzásának reményében (az Audi képében ez sikerült is, bár Mattia Binotto azt mondja, a gyártó véleményét senki nem kérte ki ezekről a szabályokról), na meg a közlekedés elektromos jövőjének úttörőjeként pozícionálva magát, bár ez a globális törekvés is mérséklődött a nagy autógyártók részéről a 3-5 évvel ezelőtti állásponthoz képest. Az F1 hatalmas tehetetlenségi ereje talán még sohasem mutatkozott meg ilyen látványosan: ahhoz, hogy legyen elég idő a felkészülésre, a sportnak évekkel előre le kell fektetnie minden következő motorformulát, aminek használata mellett egyúttal évekre elköteleződnek a gyártók, ez ilyen évtizedes ciklus alatt pedig nagyot fordulhat a világ.
Bár kétségtelenül pozitív fejleményként megállapodás született arról, hogy már 2027-re jelentősebben belenyúlnak a motorszabályokba a versenyzés összképének javítása érdekében, alapvetően ugyanezekre az alapokra épült technika fogja hajtani az autókat legalább egy négyéves periódusban, aminek most még a leges legelején járunk – az FIA elnöke is csak remélni tudja, hogy 2029 végére lezárhatja az F1 ezen korszakát, és ezt követően visszatérhet a sport a jóval szerényebb elektromos rásegítéssel működő V8-as motorformulához, ami képes úgy egy zászló alatt egyesíteni a rajongókat, mint hosszú ideje semmi. Odáig viszont még rengeteg idő hátravan, a mezőny több mint fele lecserélődhet addig.
A 2014-ben bemutatkozó V6-os hibrideket közel sem szabad minden jó elrontójának tekinteni, ugyanúgy voltak emlékezetes versenyek, ugyanúgy izgultunk végig feszült bajnoki finálékat ebben a korszakban is, mint előtte, és az idő nagy részében a nézőknek biztosan nem az autók belsőségei körül jártak a gondolata. Ettől viszont még igaz, hogy az új korszak kezdetekor 16 év lesz mögöttünk a hibrid rendszerből, amely után már a tapasztalt rajongóknak is csak homályos élményeik lesznek majd arról, milyen volt az a motorhang, az a határokat feszegető versenyzés, amit most a sport döntéshozói újra felfedezni látszanak. Ami ha eseménydúsabb nem is mindig volt, de hogy megragadóbb, az egészen biztos.
És amely 16 év alatt felnőtt az F1-rajongók egy olyan generációja, amelynek emléke sem lehet erről.
A még mindig csak 28 éves Max Verstappennek ideje ugyan lenne várni, de ő is tudja, hogy valójában semmi szüksége a jelenlegi Forma–1-re. És talán ez a Forma–1 nem is érdemli meg Max Verstappen szolgálatait.